Rég írtam. Nem azért, mert nem lett volna miről, hanem egyszerűen nem volt mikor. Annyi minden történt velünk az utóbbi időszakban.
A család, a rengeteg projekt és munka mellett felvettem egy új dalt a saját Straight Outta Salonta stúdiónkban, és bár a könyvem már 98%-ban kész, kicsit megakadtam vele. Lelkiismeret-furdalásom is lett volna, ha mindezek mellett még ide, az oldalra is írni próbálok. Hogy nézne az ki!?
Előbb fejezzünk be egy dolgot (ami nálam sosem csak egy), aztán jöhet a „szórakozás”.
Egy pillanat, ami mindent megváltoztatott
Szeptember 30-án épp mindketten itthon voltunk Krisztiánnal, amikor elcsúszott, és kegyetlenül beverte az orrát a kis szekrény szélébe.
Mondanom sem kell — rohanás a sürgősségire.
Mióta édesapa vagyok, mindig ott motoszkált bennem a gondolat: ha valami baj történik, vajon képes leszek-e higgadtan, megfelelően reagálni?
Elméletben tudtam, mit kellene tenni… de ahogy a nálam bölcsebbek mondják: a gyakorlat az elmélet halála.
Szeptember 30-án eljött ez a pont. Ez volt a vizsga — és szerencsére átmentünk.
Sürgősségi körút
A nagyszalontai sürgősségin, mivel Krisztián túl kicsi volt az érzéstelenítéshez, az orvos javaslatára Nagyváradra irányítottak, hogy röntgennel kizárják a törést.
Előtte azért egy betadinos gézzel bekenték a sebet — igen, jól olvasod, bekötni már nem sikerült. Erről most nem is szeretnék bővebben beszélni, mert a projekten belül külön beszéltünk arról, milyennek kellene lennie egy valóban működő sürgősségi osztálynak.
Mivel addigra az ijedség és a vérzés is alábbhagyott, megkérdezte a doktor, hogy autóval vagy mentővel mennénk-e tovább. Úgy döntöttem, nem foglaljuk a mentőt másoktól, akik talán nagyobb bajban vannak — és elindultunk mi magunk a Rogériuszi Gyermekkórházba.
Ott már csak egy szülő mehetett be vele, így én kint várakoztam.
Viszonylag gyorsan megvizsgálták, és kiderült: szerencsére nincs törés. Néhány perc múlva megérkezett a doktornő, aki három öltéssel összevarrta a sebet.
Kint várva volt néhány pillanat, ami örökre belém égett.
Könnyes szemmel néztem, ahogy a kisfiam az édesanyja ölében ül, felém nyúl, miközben sír — mintha várta volna tőlem a segítséget.
A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése elárasztott.
És ez valamit ismét elindított bennem. Egy újabb lépést a változás felé.
Egy veszteség, ami belém hasított
Alig telt el pár nap, amikor olvastam a hírt: meghalt Jenei Imre. Nyugodjon békében!
Megdöbbentem. 88 éves volt, Nagyváradon élt, és bár lehetett volna alkalmam találkozni vele, a sors nem ezt az utat szánta nekem.
Hihetetlen elkeseredettséget éreztem. A következő napokban mintha egyfajta lelki fájdalom járt volna át.
Egy idő után rájöttem, hogy a veszteség érzésében nemcsak őt sirattam — hanem magamat is.
Sajnálatot éreztem, amiért elszalasztottam a lehetőséget, hogy tanuljak tőle, hogy egy ilyen igazi emberrel beszélhessek, megismerhessem.
A sírás kerülgetett. Gombóc volt a torkomban, amikor Katának próbáltam elmondani, mit érzek — de nehéz volt szavakba önteni.
A szavak emberének sem mindig megy.
Sőt. Az utóbbi években pont ezért vagyok inkább csendben.
Katarzis
Ma reggel korán indultunk a Nagyváradi Gyermekkórházba, hogy kiszedjék Krisztián varratait.
Gyorsan és gördülékenyen ment.
Nagyon ügyes volt a kisfiam — a végén még egy gézzel megkötött, rózsaszín lufit is kapott az egyik ápoló bácsitól, aki segített lefogni, amíg kivették a varratokat.
És pont ma tartják Jenei Imre megemlékezését a nagyváradi stadionban. Három órán át lehet leróni a kegyeletet a koporsójánál.
Amikor ezt megtudtam, elkapott a sírás. A veszteség érzése újra elöntött.
Bár sosem találkoztunk személyesen, olyan volt, mintha belőlem szakítottak volna ki egy darabot.
Valami véget ért.
Ez az érzés fogott el.
Ha a mai megemlékezésre nem is jutunk el, a holnapi temetésre mindenképp.
Zárszó
Remélem, most már értitek, miért nem írtam az elmúlt hetekben.
Ahogy körülöttünk minden változik, úgy változom én is és ez a folyamat nem könnyű — de senki sem mondta, hogy az lesz.