Realista-optimistaként élem szerintem hétköznapi, mások szerint nem épp hétköznapi életemet. Mint ahogy máshol, nálunk sem fenékig tejföl az élet. Ember tervez, Isten végez s persze rengeteg tervem megvalósítása késik, csúszik, miattam vagy rajtam kívül álló okok miatt.
Mégis úgy érzem jó helyen vagyunk.
Pedig sokszor gondolom azt, hogy nem vagyok felkészülve. Hogy mire, azt még én sem tudom, de a belsőm mintha azt súgná, hogy el kell érnem valahova és én még mindig nem jutottam el. A „hiányérzet” szó jutott hirtelen eszembe erről az érzésről, bár nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez a legmegfelelőbb kifejezés.
Mégis úgy érzem jó helyen vagyunk.
A zord külvilágot látva is előtör belőlem a belső hang optimizmusa. Boris szerint ez azt jelenti, hogy összhangban vagyok a valódi belső világommal, intuícióval és ez a megvilágosodott állapot.
Szeretném azt hinni, hogy igaza van de én érdekes módon nem érzem így, bár az is lehet, hogy azt sem tudom, pontosan mit kellene érezzek. Sokszor úgy érzem, hogy… Felkészületlen vagyok.
A napokban olvastam egy idős színész nyilatkozatát, aki épp egy díjat vett át – sajnos a név memóriám még mindig rossz, így nem jegyeztem meg a nevét – s azt nyilatkozta, hogy azt bánja, hogy nem bízott eléggé magában a pályája során és, hogy még most sem elég magabiztos.
Talán egész életünkben valami megfoghatatlan tökéletességet hajszolunk, ami nem is létezik? Lehet már rég elértük, csak mivel az elménk nem rendelkezik(az adott témában) a megfelelő információval ezért nem képes felismerni?
Úgy érzem jó helyen vagyunk.
Pedig ma is olvastam híreket, megnéztem A Dinasztiát, hallgattam podcastot, megtapasztaltam a saját bőrömön a bürokráciát, autót is vezettem, s olvastam ellentétes táborok pro és kontráját a munkahelyen és a társadalomban, a virtuális és a valós világban egyaránt.
Mégis úgy érzem… jó helyen vagyunk.
