Eljutottunk oda napjainkban, hogy igazából már senki sem ismer senkit.
(Az már egy másik kérdés, hogy mi magunk sem ismerjük igazán önmagunkat.)
Nem ismeri a testvér a testvért, a szülő a gyermekét, a barát a barátot.
Csak felszínesen tapogatózunk egymás körül, a társadalmi szabályok és minták határértékein belül, és azt hisszük, hogy a másik könnyedén besorolható ebbe vagy abba a kategóriába. A valóság azonban az, hogy senki nem mutatja meg az igazi arcát.
De miért?
Több oka is van ennek, én most mégis inkább a saját tapasztalataimról és az én mintámba tartozók élményeiről beszélek.
Sokan nem merik felvállalni önmagukat, mert félnek attól, hogy kinevetik őket, vagy attól, hogy végül egyedül maradnak.
Ha őszintén elmondod a vágyaidat és az álmaidat, a társadalom többsége – mivel nem szeretné, hogy valódi sikert érj el, és mindenáron azon a szinten akar tartani, ahol éppen most vagy – megpróbál lebeszélni róluk. Csak azt sorolják, miért nem fog sikerülni, miért lehetetlen, miért nem neked való.
Ismerős?
Üdv a klubban.
Ezért van az, hogy aki azt hiszi, ismer téged, az téved.
Azt hitted, hogy hogy, közben meg dehogy.
