Eljutottunk oda napjainkban, hogy igazából már senki sem ismer senkit.
(Az már egy másik kérdés, hogy mi magunk sem ismerjük igazán önmagunkat.)

Nem ismeri a testvér a testvért, a szülő a gyermekét, a barát a barátot.

Csak felszínesen tapogatózunk egymás körül, a társadalmi szabályok és minták határértékein belül, és azt hisszük, hogy a másik könnyedén besorolható ebbe vagy abba a kategóriába. A valóság azonban az, hogy senki nem mutatja meg az igazi arcát.

De miért?

Több oka is van ennek, én most mégis inkább a saját tapasztalataimról és az én mintámba tartozók élményeiről beszélek.

Sokan nem merik felvállalni önmagukat, mert félnek attól, hogy kinevetik őket, vagy attól, hogy végül egyedül maradnak.

Ha őszintén elmondod a vágyaidat és az álmaidat, a társadalom többsége – mivel nem szeretné, hogy valódi sikert érj el, és mindenáron azon a szinten akar tartani, ahol éppen most vagy – megpróbál lebeszélni róluk. Csak azt sorolják, miért nem fog sikerülni, miért lehetetlen, miért nem neked való.

Ismerős?

Üdv a klubban.

Ezért van az, hogy aki azt hiszi, ismer téged, az téved.

Azt hitted, hogy hogy, közben meg dehogy.