Lassan, negyvenéves koromra jutottam el oda – későn érő típus vagyok, nem tagadom –, hogy meg tudjam húzni a határaimat. Ehhez persze az is kellett, hogy annyira elfoglalt legyek, hogy fizikailag képtelenség legyen mindenre igent mondani. De ma már tudatosan ki tudom szűrni, kire és mire fordítom azt a kevés szabadidőt, ami jut. Apaként ez még könnyebbé vált.

Viszont egyvalami biztos: nem szánok időt azokra, akikben már csalódtam. Akik átvertek, kölcsönt kértek, de nem adták vissza, akik gátlástalanok voltak, árulónak bizonyultak, vagy akár a családomat vették a szájukra. Fontos megjegyeznem, hogy nálam nem elég egyszer csalódni valakiben – tudom, hogy ez hiba, de ilyen vagyok. Mindig adok második esélyt. Van, aki harmadikat is kap, mert magamból kiindulva látok esélyt a változásra, és tudom, hogy nem mindenki tanul könnyen a hibáiból. Ahogy én sem.

Egy dolog azonban nagyon fontos: nem vagyok haragtartó. Más kérdés, hogy amint a fentiek közül valamelyik eset többször előfordul, az adott illetővel a kapcsolatom távolságtartóvá és rideggé válik. Köszönök, válaszolok tőmondatokban, de ennyi. Több időt nem pazarlok rájuk.

Szerencsére – bár az elmúlt években bőven volt példa olyan emberekre, akik kihasználták a jóságomat és a segítségemet – még mindig nem vesztettem el azt a képességemet, hogy bízzak az emberekben. Minden új kapcsolathoz és ismeretséghez nyitottan állok a mai napig. És szeretném ezt a fajta „naivitást” életem végéig megőrizni.