Hatalmas meglepetés számomra, főleg mostanában, amikor a korosztályombeli ismerősökkel találkozom. Ugyanazon a környéken nőttünk fel, nagyjából hasonló életkörülmények között. Ugyanazon a téren játszottunk, ugyanabba az iskolába jártunk, sőt, néha még ugyanott is kezdtünk el dolgozni. Mégis, mintha teljesen különböző világokból jöttünk volna.

De vajon mi különböztetett meg ennyire minket – akár 10, 20, vagy 30 év távlatából –, vagy akár egy szűk 5 éves időszak alatt is? A döntéseink súlya mindenképpen ide tartozik.

Természetesen genetikai különbségek is vannak köztünk: ki magasabb, ki alacsonyabb, ki vékonyabb, ki testesebb – ez tény. Aztán ott van az az első „otthoni hét év”, ami rengeteget meghatároz. Nyilván egyénenként változó, hogy kinek mi jutott: mennyi szeretet, nevelés, odafigyelés, támogatás. Bár – ahogy a bevezetőben is említettem – nagyjából hasonló körülmények között nőttünk fel, minden ház más világ.

Ez aztán kihatott arra is, hogy ki mennyire vette komolyan az iskolát, vagy hogy mennyire volt fogékony az ott kapott információkra. Őszintén: én sem voltam egy szorgalmas diák, sőt, a társaság „hipnózisa” gyakran elvitt. Ugyanakkor genetikailag szerencsésnek mondhatom magam – amit ott és akkor hallottam, az viszonylag könnyen rögzült bennem. Otthon már csak a házit kellett lekörmölni, aztán mehetett a foci.

A körülmények miatt aztán a középiskola után a cipőgyártást választottam, hiába voltak jó jegyeim. Mentem a tömeggel, mert az anyagi biztonságot kerestem.

Magyar iskolába jártam, és nem igazán tudtam románul. Akkoriban még nem volt szétválasztva a román és magyar suli, így a szünetekben, a bandázások közben, vagy a délutáni kosár- és focimeccseken ragadt rám némi román. A munkahelyen viszont már nem volt mese: meg kellett tanulnom. Szerencsére.

Ez az egyik pont, ahol erősen látom a különbséget: a nyelvtudás. Minél több nyelvet ismersz, annál több lehetőség nyílik meg előtted. Sokan itt hibáztak. Hallgattak a fülbe súgott, halkan búgó soviniszta eszmékre, és dacból sem akartak románul tanulni – mintha ezzel bármit is változtathatnának a száz évvel ezelőtti eseményeken. A múltban élni nem túl kifizetődő.

Talán ennek, talán egyfajta mentális bezárkózottságnak köszönhetően sokan lecsúsztak. Játékgépek, alkohol, hibáztatás – minden más okolása. Részben igazuk is van, de ezt majd egy másik írásban fejtem ki bővebben.

A döntések segíthetnek előrehaladni – de ugyanúgy vissza is húzhatnak. Engem mindig is vonzott a fejlődés, még ha nem is volt mindig könnyű az ismeretlen, járatlan út. De sokat tanultam közben.

Durva belegondolni, hogy a döntéseinknek még fizikai lenyomatai is lehetnek. Épp a napokban találkoztam egy velem egyidős ismerőssel – de úgy nézett ki, mint aki 60 éves. Megdöbbentem. Mesélt egy kicsit az életéről, hogyan került bajba külföldön, hogyan sodródott az utcára.

Elszomorodtam. Tudom, hogy nagyjából ugyanonnan indultunk – és ez nem a Rózsadomb volt. Mégis, mennyire más irányba vittek bennünket a döntéseink. Nem azért írom ezt, hogy fényezzem magam – távol álljon tőlem. Egyszerűen csak látom és érzem a különbséget.