Egyre kevesebb emberrel találom meg a közös hangot, mintha nem ugyanazon a frekvencián működnénk. Amikor követem a világ történéseit, elszomorodom. Ma olvastam FAM egyik írását, amiben arról ír, hogy manapság minden csak az adott pillanatnak szól, és a társadalom emlékezete soha nem volt még ilyen rövid. Eszméletlenül igaz gondolat. Ezt olvasva meg is fejtettem az első mondatom egyik lehetséges okát, amely egy másik esemény következményeként alakult ki bennem.

2020-ban világossá vált számomra, hogy semmi sem az, aminek látszik. Amikor belekezdtem az intenzív civil oktatás- és menedzsmentképzésbe, éreztem, hogy ennek hosszú távon hatása lesz a személyiségem fejlődésére — és természetesen annak következményeire is.

Már 2020 előtt is az egyik “szuperképességem” a memóriám volt. Ennek köszönhetően könnyedén memorizáltam a dalszövegeket, amiket írtam, de ez a képesség az élet minden területén a segítségemre volt. Ugyanakkor a fejlődésem korai szakaszában — és néha még ma is — átokként tekintek rá. Sokkal könnyebb lenne néha elfelejteni dolgokat. De valószínűleg ezzel együtt kell élnem, és meg kell tanulnom az előnyömre fordítani, még legalább 10-20 évig… amíg az idő vasfoga ki nem koptatja belőlem ezt az adottságot.

Szóval a 2020 és 2025 közötti időszakban, a megszerzett tudásnak köszönhetően, átláttam azokon a láthatatlan rétegeken, amelyek mindig is ott voltak a szemem előtt — csak korábban az információ hiánya eltakarta őket. Mivel azok az emberek, akikkel korábban egy hullámhosszon voltunk, nem jutottak hozzá ugyanehhez a tudáshoz, számukra a cselekedeteim és gondolatmeneteim furcsává, megmagyarázhatatlanná váltak.

Van egy szűk réteg, aki viszont tudta mindazt, amit én idővel megtanultam — csak ők még akkor használták ki az én tudatlanságomat.

Ez a faramuci helyzet vezetett oda, hogy sokan nem értenek meg, ezért nem is beszélünk. Egy másik réteg pedig tudja, hogy én is tudom, amit ők — és szégyellik magukat.
Én pedig… nem felejtek.

Részlet a szeptemberben megjelenő könyvből.